A SZÍNTISZTA TUDAT FÖLISMERÉSE A jelenlét ugyanaz, mint a Lét? Amikor tudatára…


A SZÍNTISZTA TUDAT FÖLISMERÉSE

A jelenlét ugyanaz, mint a Lét?

Amikor tudatára ébredsz a Létnek, akkor valójában az történik, hogy a Lét tudatára ébred önmagának. Amikor a Lét tudatára ébred önmagának, az a jelenlét. Mivel a Lét, a tudat és az élet rokon értelmű szavak, azt mondhatjuk, hogy a jelenlét az önmaga tudatára ébredő tudatot, az öntudathoz jutott életet jelenti. De ne tapadj túlságosan a szavakhoz, és ne erőlködj ennek megértésével! Valójában az égvilágon semmit sem kell megértened ahhoz, hogy jelenlévő lehess.

Értelek, de a szavaidból az is következik, hogy a Lét, a végső, transzcendentális valóság, még nem teljes, hogy jelenleg is fejlődik. Istennek időre van szüksége személyes fejlődéséhez?

Igen, de csak a megnyilvánult univerzum korlátozott nézőpontjából szemlélve. A Bibliában Isten kijelenti: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, és én vagyok az Egyetlen Élő.” Abban az időtlen birodalomban, ahol Isten lakozik, ami a te otthonod is, a kezdet és a vég, az Alfa és az Ómega egyek. Ott minden eddig volt és valaha is majd leendő dolog esszenciája – lényege – örökké jelen van az egység és a tökéletesség olyan, meg nem nyilvánult állapotában, ami totálisan fölülmúlja mindazt, amit csak az emberi elme el tud képzelni, vagy föl tud fogni. A mi, látszólag egymástól elkülönült formákból álló világunkban azonban az időtlen tökéletesség fölfoghatatlan fogalom. Itt még a tudatot is – amely az örök Forrásból kiáramló fény – a fejlődés folyamatának alávetett jelenségnek érzékeljük, ám valójában ez csak a mi korlátozott fölfogásunk következménye. Abszolút értelemben ez nem így van. Hadd folytassam azonban inkább a tudat e világbeli fejlődéséről megkezdett gondolatmenetemet!

Mindennek, ami létezik, van Léte, Isten-esszenciája, valamilyen mértékű tudatossága. Még egy kő is rendelkezik kezdetleges tudattal, máskülönben nem létezne, anélkül molekulái és atomjai szétszóródnának. Minden él, minden eleven. A Nap, a Föld, a növények és az állatok: mind a tudatosság különböző szintű kifejeződései. Valamennyi: formaként megnyilvánuló tudat.

A világ úgy keletkezik, hogy a tudat alakzatokat és formákat ölt, gondolati és anyagi formákat. Nézd csak meg az élet sokmilliónyi megjelenési formáját csupán ezen az egyetlen bolygón: a tengerben, a szárazföldön, a levegőben, amelyekről aztán – a szaporodás révén – sok millió kópia készül! Mi végre mindez? Tán valaki vagy valami játszik? Játék a formákkal? Ezt kérdezték maguktól India ősi látnokai is. Ők a világot „lílának” vélték, ami egyfajta isteni játékot jelent, amit Isten űz. Ebben a játékban az egyedi életformák nyilvánvalóan nem túl fontosak. A tengerben élő legtöbb élőlény – forma – élettartama csupán néhány perc. Az emberi forma is elég gyorsan porrá válik, és ami-kor az megtörténik, olyan, mintha soha nem is lett volna. Tragikus ez? Vagy kegyetlen? Csak akkor, ha minden formát egymástól elkülönült identitással ruházol fel, ha elfelejted, hogy azok tudata valójában nem más, mint az önmagát kifejező Isten-esszencia. Ám ezt nem tudod igazán addig, amíg – színtiszta tudatosságként – föl nem ismered saját Isten-lényegedet!

Ha az akváriumodban megszületik egy hal, te elnevezed őt Jánosnak, születési bizonyítványt állítasz ki róla, elmeséled neki a családja történetét, és két perc múlva megeszi őt egy másik hal, akkor ez tragédia. De csak azért, mert egy elkülönült ént vetítettél rá, holott az valójában nem volt neki! Megragadtad egy dinamikus folyamat, egy molekuláris tánc apró töredékét, és elkülönült entitást kreáltál belőle.

A tudat a formák álruhájába öltözik, mígnem azok olyan bonyolultsági szintet érnek el, hogy a tudat teljesen elveszíti magát bennük. Napjaink embereiben a tudat teljesen azonosult az álruhájával. Csak formaként ismeri önmagát, és ezért fizikai vagy pszichológiai formájának megsemmisülésétől való félelmében él. Ez az egós elme, és ez az a pont, ahol a jelentős mértékű diszfunkció beindul. Úgy tűnik, mintha az evolúció során valami nagyon félrement volna. Pedig valójában ez is csak a líla, az isteni játék része. Végül ez a nyilvánvaló működési hiba szülte szenvedés akkora nyomást hoz létre, hogy annak hatására a tudat többé már nem azonosítja magát a formával, s fölébred formaálmából. Visszanyeri öntudatát, ám immár sokkal mélyebb szinten, mint amikor elveszítette azt! Ezt a folyamatot Jézus a tékozló fiúról szóló példabeszédében magyarázza el. A fiú elhagyja apja házát, elszórja a vagyonát, nincstelenné válik, végül szenvedése hazatérésre kényszeríti. Hazaérve az apja jobban szereti, mint azelőtt! A fiú állapota ugyanolyan, mint elindulása előtt volt, és mégsem ugyanolyan. A mélység dimenziójával gazdagodott. A példabeszéd a tudattalan tökéletességtől a látszólagos tökéletlenségen és „rosszon” át a tudatos tökéletességhez elvezető utat írja le.

Látod már a mélyebb és szélesebb jelentőségét annak, hogy elménk őreként a jelenbe lépjünk? Valahányszor az elmét figyeled, tudatot vonsz el az elmeformáktól, ami aztán – saját terminológiával szólva – a figyelővé vagy a tanúvá válik. Ennek következtében a figyelő – a formán túli, színtiszta tudat – erősebbé válik, a mentális formációk pedig gyengébbek lesznek. Amikor az elme figyeléséről beszélek, akkor egy valóban kozmikus jelentőségű eseményt személyesítek meg: rajtad keresztül a tudat fölébred a formával azonosultság álmából, és visszahúzódik a formából. Ez előrevetít egy eseményt – amelynek ugyanakkor már része is -, amely a kronológiai időt tekintve valószínűleg csak a távoli jövőben fog megtörténni. Ezt az eseményt úgy hívják, hogy a világ vége.

Eckhart Tolle – A most hatalma

(Visited 29 times, 1 visits today)

AZVagyunk

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.