ELENGEDÉS A boldogságnak van egy rendkívül egyszerű titka. Csupán el kell enged…


ELENGEDÉS

A boldogságnak van egy rendkívül egyszerű titka. Csupán el kell engedned az adott pillanattal kapcsolatos elvárásaidat. Ha várakozással mész bele a helyzetekbe — akár azt várod tőlük, hogy hozzanak, akár azt, hogy megszüntessenek valamit —, az a végén mindig szenvedést okoz. Elvárásaid a kondicionált elme álmaihoz, képzelgéseihez láncolnak. A probléma gyökere az, hogy amint megjelenik egy elvárás, az adott pillanat, a most történései azonnal a látótereden kívülre kerülnek.

Az elengedés szükségessége a legszentebb, legmagasabb rendű késztetéseidre is vonatkozik — beleértve a szeretet késztetését is. Ha bármilyen gyengéden is, de várod a szeretetet, akkor ördögi körbe kerülsz. Mert ha meg is kapod, sosem lesz elég, hiszen a következő pillanatban ismét ott lesz benned az elvárás, hogy szeretetet követeljen. Ám abban a pillanatban, ahogy képessé válsz az elengedésre, rájössz, hogy a szeretet mindig itt van veled és benned. Az elme fél az elengedéstől, hiszen azt hiszi, hogy ha elengedi, amit akar, akkor nem is kaphatja meg — mintha az elvárások bármit is érnének. Az elme azonban téved: a dolgok nem így működnek. Hagyj fel a béke kergetésével, hagyj fel a szeretet kergetésével, és a szíved megtelik velük. Ne akarj mindig jobb emberré válni, és máris jobb ember lettél. Ne akarj megbocsátani, és a megbocsátás magától megtörténik. Állj meg, maradj nyugton.

A hirtelen felismerésben szertefoszlik az összes elvárás, amelyet a pillanattal, saját magaddal vagy másokkal szemben felállítsz. Elég, ha egy röpke pillanatra képes vagy engedni a szorításon. Ha megy, próbáld meg mindig ezt tenni. Így nem is olyan nehéz. De vigyázz: amint újabb elvárásokat teremtesz az elengedés pillanatát követően, ismét csak összezavarod magad, és igaz természeted újra ködbe vész. Éppen olyan leszel, mint aki égen-földön keresi a gyémántot, amely a saját zsebében lapul, és közben egy kopott koldusnak mutatja magát. Ha feladod ezt a nevetséges nézőpontot, és benyúlsz a zsebedbe, láthatod, hogy már most hihetetlen teljesség vesz körül — olyan teljesség, amely nem függ semmitől.

Az Én szépsége éppen abban rejlik, hogy semmit sem kell elsajátítanunk, elérnünk hozzá, nem kell, hogy észrevegyenek, vagy nagyra tartsanak minket. Csupán saját magunkat kell adnunk. Saját, belső szépségünket, amelynél nem létezik nagyobb áldás a világon. Ha át akarod élni, csak hagyd, hogy leülepedjen benned, nem úgy, mint egy válasz, hanem inkább mint egy kérdés.

„Lehetséges, hogy ez a szépség, ez a csoda vagyok? Lehetséges, hogy egész eddig tévedtem, amiért értékesnek vagy értéktelennek tartottam magam, vagy épp mindenféle társadalmi szerepekkel azonosultam? Lehetséges, hogy nem vettem észre azt a belső szépséget, amely természettől fogva ott van minden egyes teremtményben?”

Ez a szépség, ez az áldás rejtettnek tűnhet, hiszen megfoghatatlan. Valójában azonban — lényegét nézve — egyáltalán nem rejtett. Azért nem vesszük észre, mert általában csak az elmére koncentrálunk, és nem vagyunk kíváncsiak rá, hogy mi az, ami többek között az elme működését is lehetővé teszi. Pedig elmebeli működéseink hitrendszerünk, hitetlenségünk, érzelmeink — mind-mind átmenetiek. Jönnek-mennek. Csupán a tér, az űr az, amely mindig marad. Ráadásul ebből sokkal több is van bennünk, mint működésből.

Ami vagy, az tulajdonképpen az egyetlen dolog, amit nem sajátíthatsz el. Épp ez adja a szépségét. Mindent megtanulhatsz, begyakorolhatsz, mindenért megdolgozhatsz, kivéve Istent. Istent nem lehet megszerezni. Csak annyit tehetsz, hogy véget vetsz életed hazugságának, és elfogadod, hogy te magad vagy Isten. Ezt a folyamatot szokták az „ego halálaként” emlegetni. Ez az elnevezés azonban túldramatizálja, s éppen ezért nevetségessé teszi ezt a végtelenül természetes és egyszerű történést. Az ego nem más, mint az elme azon mechanizmusának az elnevezése, amely mindig elérni, megszerezni próbál valamit — legyen az szeretet, Isten, pénz vagy egy új játék. Az a részünk, amelyik folyamatosan abban a tévhitben él, hogy valami, ami még nem az övé, boldoggá teheti.

Igaz természeted az egyetlen dolog, amit egód nem szerezhet meg. Átélhet, magáévá tehet száz és száz spirituális élményt, ezzel azonban nem fog közelebb kerülni ahhoz, ami valójában vagy. A jelen pillanatot nem lehet megcélozni, hiszen az épp most történik. Ezért azonosítják a látást a felismeréssel. Mert általa felismered azt, ami mindig is van, mindig is volt, és mindig is lesz. Mindenki, aki átélt már akár csak egy villanásnyi megvilágosodást is, tudja, milyen megdöbbentő élmény, amikor az ember rájön, hogy amit egész életében kergetett, az valójában mindig is vele volt.

Mintha csak koldus lennél, aki drágakövet talál a zsebében. Neki talán azért nem volt ideje soha átkutatni a saját zsebét, mert túlságosan lekötötte a másokéban való kotorászás. Veled is ez utóbbi történik spirituális értelemben, amikor önmagad helyen mestereddel és az ő megvilágosodott szellemével vagy elfoglalva. Az ő zsebében észreveszed a gyémántot, amelynek szépsége teljesen megbabonáz. Ez azonban csakis akkor válik hasznodra, ha ott van mellette a figyelmeztetés: „Nézz körül a saját zsebedben is! Nézz magadba, hátha ott is találsz egy épp ugyanilyen szépen csillogó követ!”

Erre azonban fel kell készülnöd. Igen, ha végleg le akarsz számolni a mások zsebében való kotorászással, az bizony készültséget igényel. Egyébként megeshet, hogy magadba nézel, tekinteted egyenesen arra a bizonyos részre vetődik, de te csak ennyit mondasz: „ó, milyen szép”, és már mész is tovább mások gyémántjait csodálni. Rengeteg emberrel találkozom, akik valamilyen szinten rájöttek már, hogy kicsodák, mégsem tudtak leszámolni magukban a téves azonosulás szokásával. Nem voltak készek rá. Akarnod kell tehát, hogy megszabadulj jól megszokott szerepeidtől. Kergesd bár a szerelmet, a pénzt vagy magát a megvilágosodást —a dolog ugyanúgy működik. A téves azonosulásban ezek valamelyikével méred magad, és hagyod, hogy ők mondják meg neked, ki vagy. Ha nem készültél fel rá, hogy mindennek véget vess, akár a létezés legszikrázóbb gyémántjára is rálelhetsz, azt is oda fogod vetni a jó öreg, megnyugvást jelentő érzésekért.

Hány olyan ember van, aki évekig benne marad egy kihűlt, megromlott kapcsolatban, csak mert nem tudja, mi lesz vele, ha kilép belőle? Ez a gondolkodási mechanizmus tetten érhető az élet minden területén. Lássunk néhány példát: „Megtartom az állásomat. Utálom bár, de nem mondok fel.” Vagy: „Világéletemben tevékeny voltam, mindig is kerestem-kutattam, mivé is lennék enélkül?” Itt valójában egy mindent átható, az emberi élet megannyi szintjén működő játszmáról van szó, amelyet azért játszunk, hogy ne kelljen szembenéznünk igazi Énünkkel. Hihetetlen csoda lakozik mindannyiunkban, a legtöbb ember azonban sohasem jön rá erre. Pedig a bennünk élő csoda tudatos megélése a lehető legnagyobb boldogság a földön.

Az, hogy képes légy kiszállni az állandó valamivé válni akarás mókuskerekéből. legalább olyan fontos és nagy feladat tehát, mint saját igaz természeted felismerése. Mert boldog és szabad leszel általa, de ugyanakkor elveszíted a játékodat. Lehet, hogy egy ideig azt sem tudod majd, hogyan viszonyulj az emberekhez, és beszélgetni sem lesz kedved. Úgy érezheted, hogy nem találod a helyedet, és minden nagyon szokatlanná válhat. Valójában ez egy nagyon titokzatos létállapot. A mesterem mindig azt mondta, hogy az ember, ha ráébred saját magára, olyan lesz, mint egy kisded Buddha. Ahogy a csecsemő sem tudja még, mit kell tennie a világban, amelyet épp csak nemrég látott meg, te sem várhatod, hogy a megvilágosodás után azonnal feltaláld magad ebben az új állapotban. Hiszen gondolj csak bele, mennyi ideig játszottál valamilyen más szerepet. Most tehát meg kell tenned az első tétova lépéseket. Nem szabad visszariadnod a gondolattól, hogy néhányszor esetleg megbotlasz vagy a földre huppansz. Akarnod kell ezt a tétovaságot, ezt a bizonytalanságot, különben nagyon hamar ugyanott találod magad, ahol előtte olyan sokáig voltál: az önvédelem és a keresés jól megszokott köreiben.

A puszta létezés szerelmesének lenni nagyon egyedi és szokatlan állapot. Hiszen azt szoktuk meg, hogy bizonyos dolgokat szeretünk, másokat pedig nem. A létezés szeretete azonban azt jelenti, hogy mindent szeretünk, ami csak a világon van. Ez a tapasztalás — bármilyen furcsa — egy bizonyos fokig ismerős is. Olyan furcsán ismerős. Mintha csak éreznénk, hogy valójában mindig is így volt ez bennünk. Egyszerre nagyon ősi és ugyanakkor nagyon újszerű állapot.

A régi időkben léteztek olyan kolostorok — sőt, nem csupán léteztek, de társadalmilag elismert intézmények voltak —, amelyek direkt azt a célt szolgálták, hogy az ilyen kisded buddhák magukra találhassanak bennük. Ezek a helyek különleges védelmet élveztek, és többek között olyan embereknek is otthont adtak, akik tisztában voltak ezzel a folyamattal. Manapság azonban nagyon sok ember világosodik meg — sokkal több, mint amennyit a kolostorok be tudnának fogadni, Mintha a spirituális élet közösségi oldala egyre inkább kicsúszna a kezünkből. Ennek része az is, hogy nincs már meg az a szoros, védelmező, szent közösség, amely szárnyai alá vehetné ezeket az újjászületett „kisdedeket”, és megnyugtathatná őket afelől, hogy idővel minden letisztul. A mi társadalmunkban egy frissen megvilágosodott ember a reggel hétkor csörömpölő ébresztőóra zajára ébred, hogy aztán nekivágjon egy újabb munkanapnak. Ez enyhén szólva zavarba ejtő. De mit tegyünk, ez van. Meg kell birkóznunk vele. A lényeg tehát az, hogy hajlandóak legyünk hagyni a dolgokat a maguk medrében folyni. Semmi sem homályosítja el gyorsabban a bontakozóban lévő felismerést, mint az, ha megpróbáljuk erőszakkal kifürkészni.

Hihetetlenül nagy hatású tapasztalás ráébredni saját lényünkre, létezésünkre, és aztán fokozatosan egyre jobban elmerülni benne. Ezt az ébredést is jellemzi egyfajta természetes érési folyamat, tehát nem egyik pillanatról a másikra történik meg. Ahhoz, hogy beérhessen bennünk, tökéletesen híznunk kell a folyamatban — valahogy ügy, ahogyan akkor bízunk benne, amikor elképzeljük: a kisdedből előbb-utóbb gyermek, a gyermekből tinédzser, a tinédzserből pedig felnőtt lesz.

Adyashanti – Az Üresség tánca

(Visited 37 times, 1 visits today)

AZVagyunk

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.