Találd ki, mire jössz rá a többi emberrel kapcsolatban, amikor felébredsz saját …


Találd ki, mire jössz rá a többi emberrel kapcsolatban, amikor felébredsz saját kitalált történetedből! Arra, hogy ők sem azonosak az általuk megformált szerepekkel. Hozzád hasonlóan ők is a szellem megnyilvánulásai. A szellemé, amely teljesen független az ő történeteiktől, sőt azoktól a történetektől is, amelyeket te találsz ki róluk. Tehát nemcsak a saját középpontodat, de az ő középpontjukat is elveszíted: eltűnik a skatulya, amelybe beletetted őket. Rájössz, hogy ugyanolyanok, mint te, Ezért mondják, hogy a megvilágosodás sohasem személyes. Egészen addig nem jöhetsz rá, hogy fény vagy, amíg másokban nem látod meg azt. Nem ébredhetsz rá saját igaz természetedre anélkül, hogy rá ne ébrednél az egész világ természetére. Ez szó szerint lehetetlen. Érted-e már, milyen hatalmas könyörület és szeretet rejlik a megvilágosodásban?

A megadás természetes hozadéka a szeretet megnyilvánulásának. A könyörületesség, a részvét megadást szül. Mindaddig azonban, amíg várunk valamit az megadásunkért cserébe, nem ismerjük ennek a szónak az igazi jelentését. Ez jellemző a spirituális ember szenvedélyességére ő az, aki mindent fel szeretne adni, de cserébe teljes és üdvöt hozó megvilágosodást vár. Ez azonban olyan, mintha azt mondaná: „Adok neked egy dollárt, ha adsz cserébe egymilliót.” Az igazi megadás inkább ezt mondja: „Kérlek, szabadíts meg az egy dolláromtól, nekem tényleg nem kell. Szeretném megtapasztalni az örömöt, hogy nem az enyém.”

Önmagunk megadása azt jelenti, hogy feladjuk jól felépített történetünket, még akkor is, ha az a megvilágosodottságról szól. Egyszerűen be kell látnunk, hogy nem igaz, és semmit sem tehetünk, hogy azzá tegyük. A kitalációból nem csinálhatunk valóságot. Javítani vagy rontani ugyan tudunk rajta, de attól még ugyanolyan hamis marad. Képesnek lenni arra, hogy átlássunk saját kreálmányunkon — ez a megvilágosodás. „Ó, Istenem, de hiszen az egészet én találtam ki!” — ez az igazi szabadság hangja. Az ego, az elképzelt „én” számára borzasztó élmény ez a felismerés, hiszen ő még mindig az illúziót szeretné látni. A tudat számára viszont a legeslegnagyobb szabadságot hozza el ez a felfedezés. Ha sikerül megtennünk, látni fogjuk, mi az igazság.

Amikor a tudat kiszabadítja magát az énről, az életről vagy a többi emberről alkotott elképzeléseiből, csak az Igazság marad. Az Igazság, amelyet nem lehet megfogalmazni, mert rögtön ideává válna. De látni, érezni, tapasztalni nagyon is lehet ezt a történet nélküli életet. Ha megtesszük, életünk középpontja kifordul sarkaiból. Ez a lehető legnagyobb könyörületesség, amelyre magunkkal vagy másokkal szemben képesek vagyunk. Mert „énnélkülivé” válunk általa. Az énnélküliség itt szó szerint értendő: azt jelenti, hogy számunkra nincs többé középpont, nincs többé szerep, és nincs többé kitalált történet. Nem arról a romantikus eszményről van szó, amelyet az elme talált ki az önzetlenségről és az önfeláldozásról. Az énnélküliség szó szerint én-nélküliséget jelent.

A középpontnélküliség egyáltalán nem az, amire az elme gondol, amikor meghallja ezt a kifejezést. Rájönni, hogy valójában nincs középpont, annyi, mint felfedezni egy nagyon mély és nagyon maradandó szeretetet. Azt a szeretetet, amely velünk született, amelyet nem mi találtunk ki. Ez a szeretet ok nélküli. Nincs miért békésnek lenned, te mégis az vagy. Nincs miért jónak vagy boldognak lenned, te akkor is békés maradsz. A szeretet mindig eltörli a szenvedést — de nem a történet, hanem a történetmondó, vagyis az „én” illúziójának eltörlése által.

Vedd észre, hogy minden esetben, amikor a jelen pillanatban vagy, az élet végtelenül egyszerűvé válik. A jelen egyszerű, mert hiányoznak belőle a jövőre, a valami másra — például egy másik helyre, egy másik tevékenységre — vonatkozó tervek és célok. Az itt és most mindig tökéletes. Ha benne vagy, tudod, hogy léted nem megoldandó probléma, és ugyanez igaz a szomszédodra, sőt az egész világra is. Az átlagos emberi tudatszinthez képest ez egy forradalmi állapot. Képes vagy-e rá egyáltalán, hogy ne úgy tekints magadra, mint megoldandó problémára? Képzeld azt, hogy minden ezzel ellentétes gondolat csupán az elme mechanizmusa, amely azt mondja: „Bárhogy is van, nem úgy kellene lennie.” Az igazi könyörület tehát mindig belül, önmagunkban kezdődik. Amikor saját énünket már nem látjuk többé problémának, akkor jön el „a béke, amely túl van minden megértésen”.

Egészen addig nem érzékeled valósan a dolgokat, amíg nem látod — szó szerint —, hogy minden egyes ember a Buddha. Teréz anya mondta egyszer, hogy minden betegben és éhezőben Jézust ápolja. Ez nem csupán egy jól hangzó spirituális közhely — ez a rendíthetetlen Igazság. Krisztus valóban ott van minden emberben. Amikor ezt mondom, ugyanarra gondolok, mint amikor azt állítom, hogy a Buddha ott van minden emberben. Az egyetlen, aki ezt képes érzékelni, a bennünk élő Krisztus. A Buddhát csupán a belső Buddha látja. Az Egységet csupán a belső Egység foghatja fel. A kicsinyke „én” soha meg sem közelítheti azt.

Adyashanti – Az üresség tánca

(Visited 34 times, 1 visits today)

AZVagyunk

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.